Anahata központ

Nem mindig egyértelmű mi is ez. Helyzet és szereplő függő. Van hogy a helyzet maga is az. Valaki, valami nagyobb mint én és egyszerre csak azt élem, meg hogy az nekem sok. Az én élményem.

Sok. Elhalmozó, a megszokott érzéseket felnagyító, az érzekelést elárasztó. Még nincs meg a bejáratott út a kezelésére vagy tán soha nem is lesz. (Van hogy jobb ha soha sem lesz…)

Mondok egy egyszerű példát. Amikor nagyi (aki ugye nagyobb) kérdés és válaszadási lehetőség nélkül lehajol a kisgyerekhez, közben csücsörítve kinyújta a kezét és már bele is markol az arcába, közben tágra nyilt szemmel azt mondja, “Jajj milyen ennivaló kisgyerek, hogy eszem a szádat!” akkor az a kisgyereknek többnyire sok.
Felnőttként lehet hogy nehéz elképzelni milyen ez az érzés. Segít, ha az arányokra gondolsz. Mondjuk csukd be a szemed. Várj egy picit, amíg észreveszed a légzésed, talán a szived is. Most pedig képzelj el valakit, aki háromszor akkora mint Te. Ott van közel, érzed légzését. Már megállíthatatlanul, ámde lassan feléd tornyosul. Anélkül, hogy megmozdulhatnál, egyszerre csak ott a keze, ami nagyobb mint a fejed. Már ott van az arcodon és hallod a előbbi mondatot. Kimerevedik a pillanat, ahogy megérzed a szagát. Talán megjelenik benned némi  félelem és bénultság. Vagy épp izgatottság. Elfutnál vagy épp védekeznél. Ahogy a kisgyerek is. Mert sok és nem lehet nemet mondani. Talán szégyenteli, talán beszélni sincs róla kinek. Vagy épp eltűnik minden érzés, elárul a test.

Nem, az abúzus, nem (csak) a szexualitással kezdődhet. Sőt, többnyire nem azzal. Hanem amikor a határokat, a másik érzéseit, testének szükségleteit egy felnőtt (nagyobb, többnyire gondviselő) nem veszi figyelembe. Visszaél a hatalmával.

Az abúzus egy kapcsolatban a hatalommal való visszaélés.

Főleg egy olyan személy, aki gondviselő, akivel van érzelmi kötelék. Amikor egy gyerek azt éli meg, hogy védtelen, kiszolgáltatott. Valami történik vele, általában a testével, aminek nem ura többé. Sőt. Van amikor a test cserben hagy. Mást él meg, mint az érzések. Elárul. Aztán ha ez rendszeres, lassan megszokottá válhat.

Nem az érintés az egyetlen út. Ülök a játszótéren és látom, ahogy két kisfiú és egy kislány játszik. A padon középkorú anyukák, tiszta és testhezálló ruhában. Lábuk elegánsan keresztben és félhangosan, nekem és a gyereknek is hallhatóan beszélgetnek. “ Te hogy milyenek a férfiak ! Ez a Géza is. Nézem ezt a brazil sorozatot, tudod, amelyikben az a széptestű fiatal fiú van. Hát a Géza, meg azt mondja erre, hogy ez nyálas és ő inkább a focit nézné. Jajj, pedig milyen érzelmes az a kertészfiú!” Egyszerre valami történik és látom ahogy az egyik kisfiú fájdalmas képpel fekszik a homokozó szélén, kezével fogja a sípcsontját, ahonnan finom szivárog a vér. Az eddig angyali hangon mesélő anyuka feláll és még az eddigieknél is hangosabban felcsattan. “ Ne sírj Andriska, hát milyen férfi lessz így belőled. Ha ezt apád hallaná. Főleg Ágika előtt. Látod? Nem is érti miért kell sírni egy fiúnak, egy ilyen kis seb miatt. Hát nincs benned szégyenérzet? Na szedd össze magad, annyira biztos nem fáj, mindjárt lemossuk, vigyázz nenagyon vérezd össze ruhád, ha már ennyire ügyetlen voltál.” Közben összekacsint Ágikával aki egyik lábáról a másikra áll, látom a szemében a könnycseppet, ahogy nézi Andriskát, vissza az anyukára és ugyan lassan, bizonytalanul, de bólogatni kezd. Andriska már nem sír. Egyedül maradt.

Egy kisgyerek őszinte. Eleinte mindenképpen. Az érzései is azok, ahogy megéli és ahogy kimutatja őket. Persze lassan rátanulhat arra, hogy ne mutassa ki őket. Aztán felnőve, már nem azt érzi, ami van, hanem amit gondol. Amire rátanult, hogy lehet. Közben persze a fájdalom, a szégyen ott marad. Valahogy megküzd vele.

Európában Magyarországon a legmagasabb azok aránya akik egyetértenek azzal a kijelentéssel, hogy az igazi férfi nem sír. A nők között is. Magyarországon az arány 20%. Norvégiában 2%.

Számomra a hit megélése összeolvadás, amelyben a “mi” élményének megélése a fontos. Ez nem feltétlenül kapcsolat, nem szükségszerű, hogy legyen én, aki felolvad, van mikor pont épp annak elkerülése, hogy szembesüljek azzal ki is vagyok én valójában. A hit lehet menedék.

Egyetértek Buber véleményével : akkor lehet építő kapcsolódás Istennel, ha tudom, hogy ki vagyok, hiszen a kapcsolat lényege a változás, hogy van olyan hogy én és ő, ahogy a mi élménye is.

Amikor leül velem szemben egy kliens, a terápiában benne van a carefrontation lehetősége: az alázatos törődésé, és a gyengéd szembesítésé egyszerre. Sokféle módon kapcsolódhatunk, és közben a kliens egyre inkább megéli, ki is ő igazán. Lehet, hogy épp hitünk hasonlóságán keresztül, vagy épp a különbségekkel való szembesülésén át.

Mert a Gestalt-terápiában nem neutrális vetítővászon vagyok, inkább amit lehet megteszek azért – a terápiában és azon kívül is -, hogy tudatosítsam a kliens, a helyzet és én, egymásra hatását. Egy olyan rugalmas kapcsolat ez, amiben úgy támogatom őt, hogy szabadabban, teljesebben rálásson önmagára. Akár rajtam, vagy azon keresztül ami megjelenik közöttünk, kifejeződhet önmaga  (ahogy azzal is ha láthatóan kerüli a kifejeződést, pedig nagyon is helyén valónak tűnne). Visszajelzést adok a helyzetre (amikor elszomorodsz, azt mondod, Jajj istenem), ami megjelenik az érzékelés (és nem vélemény vagy gondolat) szintjén. Ha ez épp a hit valamelyik eleme (akár egy arra utaló szó-mint előbb, vagy egy jel egy rajzon, egy mozdulat), az mind lehetőség, hogy ránézzünk, mit is jelent ez számára, milyen a kapcsolata vele.

Lehet, hogy épp a hithez kapcsolódó ambivalencia ad lehetőséget: “Azt mondod elválnál, mert már régóta durva veled a férjed, közben nem mersz erről beszélni a gyónásban, mert a hiteddel nem fér össze a válás. Milyen arra gondolni, hogy akár kimondhatnád ezt az atyának ?” Ehhez nem kell, hogy azonos legyen a hitünk, de a kliens egészének elfogadása, megértése nélkül, szerintem nem lehet segíteni. Ahogy Kierkegaard mondja: előbb meg kell találni, hol is van a kliens, mielőtt együtt elindulhatunk. Lehet nekem a hitről tudásom, kapcsolódhat hozzá érzelmem is, de számomra a lényeg, hogy a kliens hogyan van ezzel.

Mert ha nem tudok türelmesen együtt lenni a csillogó szemű, merev pupillájú joginival, aki arról beszél, eladja amit tud, mert végre megtalálta a hitét, megy indiába a jógihoz, hátrahagyva családot, gyerekeket, akkor nemigen tudunk eljutni addig a felismeréséig, hogy még nem volt olyan kapcsolata, amiben ne érezte volna magát butábbnak és kiszolgáltatottabbnak annál a férfinél, akire egy ideig istenként tudott tekinteni.

A hit lehet rejtett erőtartalék is, még akkor is, ha ennek nincs tudatában, vagy akár tagadja létét. Időt és teret hagyva apró jeleknek (Pont most harangoznak, látom kinéztél. Mi van neked a harangszóban?) lehetőség nyílik arra, hogy megélje, hogyan érinti meg, és mit jelent számára.

Ez nem egy dialektikus materialista szemlélet. Sokkal inkább holisztikus, akárcsak a Gestalt-terápia, aminek a kapcsolódás felismerése az egyik lényege. Ehhez viszont nem kell azonos hitűnek lennünk. Elég ha minduntalan emlékeztetjük magunkat: most épp kivé váltam általad, hogy is vagyunk most együtt.

A vitaindítót itt olvashatjátok.

Megjelent a Pszichoterápia folyóirat 25/3. Számában, 2016 szeptemberében, a Szakmai közélet/Viták, hozzászólások/Vita rovatban.