Nem mindig egyértelmű mi is ez. Helyzet és szereplő függő. Van hogy a helyzet maga is az. Valaki, valami nagyobb mint én és egyszerre csak azt élem, meg hogy az nekem sok. Az én élményem.
Sok. Elhalmozó, a megszokott érzéseket felnagyító, az érzekelést elárasztó. Még nincs meg a bejáratott út a kezelésére vagy tán soha nem is lesz. (Van hogy jobb ha soha sem lesz…)
Mondok egy egyszerű példát. Amikor nagyi (aki ugye nagyobb) kérdés és válaszadási lehetőség nélkül lehajol a kisgyerekhez, közben csücsörítve kinyújta a kezét és már bele is markol az arcába, közben tágra nyilt szemmel azt mondja, “Jajj milyen ennivaló kisgyerek, hogy eszem a szádat!” akkor az a kisgyereknek többnyire sok.
Felnőttként lehet hogy nehéz elképzelni milyen ez az érzés. Segít, ha az arányokra gondolsz. Mondjuk csukd be a szemed. Várj egy picit, amíg észreveszed a légzésed, talán a szived is. Most pedig képzelj el valakit, aki háromszor akkora mint Te. Ott van közel, érzed légzését. Már megállíthatatlanul, ámde lassan feléd tornyosul. Anélkül, hogy megmozdulhatnál, egyszerre csak ott a keze, ami nagyobb mint a fejed. Már ott van az arcodon és hallod a előbbi mondatot. Kimerevedik a pillanat, ahogy megérzed a szagát. Talán megjelenik benned némi félelem és bénultság. Vagy épp izgatottság. Elfutnál vagy épp védekeznél. Ahogy a kisgyerek is. Mert sok és nem lehet nemet mondani. Talán szégyenteli, talán beszélni sincs róla kinek. Vagy épp eltűnik minden érzés, elárul a test.
Nem, az abúzus, nem (csak) a szexualitással kezdődhet. Sőt, többnyire nem azzal. Hanem amikor a határokat, a másik érzéseit, testének szükségleteit egy felnőtt (nagyobb, többnyire gondviselő) nem veszi figyelembe. Visszaél a hatalmával.
Az abúzus egy kapcsolatban a hatalommal való visszaélés.
Főleg egy olyan személy, aki gondviselő, akivel van érzelmi kötelék. Amikor egy gyerek azt éli meg, hogy védtelen, kiszolgáltatott. Valami történik vele, általában a testével, aminek nem ura többé. Sőt. Van amikor a test cserben hagy. Mást él meg, mint az érzések. Elárul. Aztán ha ez rendszeres, lassan megszokottá válhat.
Nem az érintés az egyetlen út. Ülök a játszótéren és látom, ahogy két kisfiú és egy kislány játszik. A padon középkorú anyukák, tiszta és testhezálló ruhában. Lábuk elegánsan keresztben és félhangosan, nekem és a gyereknek is hallhatóan beszélgetnek. “ Te hogy milyenek a férfiak ! Ez a Géza is. Nézem ezt a brazil sorozatot, tudod, amelyikben az a széptestű fiatal fiú van. Hát a Géza, meg azt mondja erre, hogy ez nyálas és ő inkább a focit nézné. Jajj, pedig milyen érzelmes az a kertészfiú!” Egyszerre valami történik és látom ahogy az egyik kisfiú fájdalmas képpel fekszik a homokozó szélén, kezével fogja a sípcsontját, ahonnan finom szivárog a vér. Az eddig angyali hangon mesélő anyuka feláll és még az eddigieknél is hangosabban felcsattan. “ Ne sírj Andriska, hát milyen férfi lessz így belőled. Ha ezt apád hallaná. Főleg Ágika előtt. Látod? Nem is érti miért kell sírni egy fiúnak, egy ilyen kis seb miatt. Hát nincs benned szégyenérzet? Na szedd össze magad, annyira biztos nem fáj, mindjárt lemossuk, vigyázz nenagyon vérezd össze ruhád, ha már ennyire ügyetlen voltál.” Közben összekacsint Ágikával aki egyik lábáról a másikra áll, látom a szemében a könnycseppet, ahogy nézi Andriskát, vissza az anyukára és ugyan lassan, bizonytalanul, de bólogatni kezd. Andriska már nem sír. Egyedül maradt.
Egy kisgyerek őszinte. Eleinte mindenképpen. Az érzései is azok, ahogy megéli és ahogy kimutatja őket. Persze lassan rátanulhat arra, hogy ne mutassa ki őket. Aztán felnőve, már nem azt érzi, ami van, hanem amit gondol. Amire rátanult, hogy lehet. Közben persze a fájdalom, a szégyen ott marad. Valahogy megküzd vele.
Európában Magyarországon a legmagasabb azok aránya akik egyetértenek azzal a kijelentéssel, hogy az igazi férfi nem sír. A nők között is. Magyarországon az arány 20%. Norvégiában 2%.