Számomra a hit megélése összeolvadás, amelyben a “mi” élményének megélése a fontos. Ez nem feltétlenül kapcsolat, nem szükségszerű, hogy legyen én, aki felolvad, van mikor pont épp annak elkerülése, hogy szembesüljek azzal ki is vagyok én valójában. A hit lehet menedék.
Egyetértek Buber véleményével : akkor lehet építő kapcsolódás Istennel, ha tudom, hogy ki vagyok, hiszen a kapcsolat lényege a változás, hogy van olyan hogy én és ő, ahogy a mi élménye is.
Amikor leül velem szemben egy kliens, a terápiában benne van a carefrontation lehetősége: az alázatos törődésé, és a gyengéd szembesítésé egyszerre. Sokféle módon kapcsolódhatunk, és közben a kliens egyre inkább megéli, ki is ő igazán. Lehet, hogy épp hitünk hasonlóságán keresztül, vagy épp a különbségekkel való szembesülésén át.
Mert a Gestalt-terápiában nem neutrális vetítővászon vagyok, inkább amit lehet megteszek azért – a terápiában és azon kívül is -, hogy tudatosítsam a kliens, a helyzet és én, egymásra hatását. Egy olyan rugalmas kapcsolat ez, amiben úgy támogatom őt, hogy szabadabban, teljesebben rálásson önmagára. Akár rajtam, vagy azon keresztül ami megjelenik közöttünk, kifejeződhet önmaga (ahogy azzal is ha láthatóan kerüli a kifejeződést, pedig nagyon is helyén valónak tűnne). Visszajelzést adok a helyzetre (amikor elszomorodsz, azt mondod, Jajj istenem), ami megjelenik az érzékelés (és nem vélemény vagy gondolat) szintjén. Ha ez épp a hit valamelyik eleme (akár egy arra utaló szó-mint előbb, vagy egy jel egy rajzon, egy mozdulat), az mind lehetőség, hogy ránézzünk, mit is jelent ez számára, milyen a kapcsolata vele.
Lehet, hogy épp a hithez kapcsolódó ambivalencia ad lehetőséget: “Azt mondod elválnál, mert már régóta durva veled a férjed, közben nem mersz erről beszélni a gyónásban, mert a hiteddel nem fér össze a válás. Milyen arra gondolni, hogy akár kimondhatnád ezt az atyának ?” Ehhez nem kell, hogy azonos legyen a hitünk, de a kliens egészének elfogadása, megértése nélkül, szerintem nem lehet segíteni. Ahogy Kierkegaard mondja: előbb meg kell találni, hol is van a kliens, mielőtt együtt elindulhatunk. Lehet nekem a hitről tudásom, kapcsolódhat hozzá érzelmem is, de számomra a lényeg, hogy a kliens hogyan van ezzel.
Mert ha nem tudok türelmesen együtt lenni a csillogó szemű, merev pupillájú joginival, aki arról beszél, eladja amit tud, mert végre megtalálta a hitét, megy indiába a jógihoz, hátrahagyva családot, gyerekeket, akkor nemigen tudunk eljutni addig a felismeréséig, hogy még nem volt olyan kapcsolata, amiben ne érezte volna magát butábbnak és kiszolgáltatottabbnak annál a férfinél, akire egy ideig istenként tudott tekinteni.
A hit lehet rejtett erőtartalék is, még akkor is, ha ennek nincs tudatában, vagy akár tagadja létét. Időt és teret hagyva apró jeleknek (Pont most harangoznak, látom kinéztél. Mi van neked a harangszóban?) lehetőség nyílik arra, hogy megélje, hogyan érinti meg, és mit jelent számára.
Ez nem egy dialektikus materialista szemlélet. Sokkal inkább holisztikus, akárcsak a Gestalt-terápia, aminek a kapcsolódás felismerése az egyik lényege. Ehhez viszont nem kell azonos hitűnek lennünk. Elég ha minduntalan emlékeztetjük magunkat: most épp kivé váltam általad, hogy is vagyunk most együtt.
A vitaindítót itt olvashatjátok.
Megjelent a Pszichoterápia folyóirat 25/3. Számában, 2016 szeptemberében, a Szakmai közélet/Viták, hozzászólások/Vita rovatban.