Beszállás

Megvan a kapu. Már lehet tudni, hogy mikor kezdődik. Vannak irányok, amelyek mint a mágnes vonzzák, felállítják, lassan sorbarendezik az odautazókat. Nem nemzet függőnek tűnik, inkább irány. Ahogy közeleg az idő egyre többen állnak. Én meg csak ülök. Nő a sor. Még mindig ülök. Nem először utazom. Tudom, hogyan működik a beszállás. Ahogy nézem a most már hosszan kígyózó sort, egyre jobban érzem a szivem. Nocsak. Erősebben dobogónak és gyorsabbnak tapasztalom. Picit mintha izzadnék is. Közben a bőrömön érzem a hűvös levegőt. Már jönnek, sőt futnak a sor felé ráncos homlokú, lihegő utasok, kezükben útlevél és beszálló kártya. Riadtak. Nézem az időt és még mindig nincs nyitva a kapu. Be kéne állni. Valami erő húzna a sorba, lassan kiürülnek az ülések mellettem. Mostanra határozottan a szivem köti le a figyelmem. Kiszáradt a szám. Az előbb még szomjas voltam. Nem érzem. Elmúlt volna? Nem is ittam.
Mi lehet sorban? Nézem az egyes arcokat. Valahogy nehezemre esik az egyes embereket látni. SOR. Mintha lenne valami közös tudás, amiből én egyre jobban kirekesztve érzem magam. Összehúzódik a testem, merevednek az izmaim, szivesebben lennék köztük. Nem tudok a szemükbe nézni. Félek. Vajon mitől? Tudom, hogy nem maradhatok le, közben a gyomrom is összeszűkült, testem előre dőlt, már nem érinti a hátam a széket. A szivem, 120 felett, légzésem rövid, alig ér a hasamig. Nocsak!
Nagy levegőt veszek, kilélegzek. Légzek be, légzek ki. Mint már milliószor előtte. Visszatérek a légzésemhez.
Egyszerre fentről látom a sort és engem aki egyedül maradt ülve mostanra. A sor és én. Ugyanoda utazunk. Tudom, hogy nem maradok le, amíg ennyi ember beszáll, az majd 10 perc, nomeg még mindig percek a beszállásig. Velük kéne lennem és nem magamban. Ki mondja azt, hogy kell?
Tudom, hogy én most ülni szeretnék. Én, aki már sokat utazott. Ellenállni a mágnesnek. Én nem szeretek állni. Majd két méter vagyok és azért itt már van különbség a lábam és a fejem között, ha állok. Viccen kivül.
Én vagyok és ők. Majd ha eljön az idő mi leszünk, tudom. Még nem ment el gép nélkülem 😉
Mélyül a légzésem, lassul, ahogy a szivem is. Hátra is dőlhetek és be is állhatok a sorba.
Van választásom! Nem csak a reptéri beszállásnál.

A bejegyzés kategóriája: Gondolatok
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.