Családállítás

„ Most megállunk és megvárjuk a lelkünket, amíg utol nem ér.”

Bert Hellinger-féle családállítás.

Minden és mindenki egy. Mindannyian össze vagyunk kötve. Azt, hogy mindenki ’egy’ ha eddig homályosan érezhettük is, Bert Hellinger családfelállítás néven ismert módszerével közvetlenül is megtapasztalhatjuk. És ha megtapasztaltuk, és letettük a magunkra vállalt sorsokat, érzelmeket, akkor onnantól a kezünkbe vehetjük az életünket. Az életünket, ami szüleinken, nagyszüleinken, dédszüleinken keresztül érkezett el hozzánk, és csinálhatunk belőle valami nagyon jót, hogy lássák, érdemes volt továbbadni nekünk az életünket, a legnagyobb ajándékot, amit csak ember embernek adhat.

Azt, hogy kinek-kinek milyen sorsátvétel nehezíti az életét, kizárólag úgy lehet megmondani, ha azt egy erre kiképzett – és lehetőleg jól képzett – családállító terapeutával vagy tanácsadóval egy csoport-, vagy egyéni foglalkozás keretein belül az erre kidolgozott új módszerekkel kiderítik. Ugyanolyan baj mögött számos különböző dinamika állhat – és ugyanaz a dinamika számos különböző tünetben nyilvánulhat meg.

Milyen problémák esetén segíthet a családállítás?

szülő-gyermek kapcsolat zavarai felnőttkorban is

a felnőttkorban is fájó gyermekkori hiányok, sebek

párkapcsolati problémák, kudarcok

gyerektelenség, félelem a gyerekvállalástól

életviteli nehézségek

képességeknél gyengébb teljesítmény, gátoltnak tűnő előmenetel és siker

ismétlődő, elhúzódó és/vagy súlyos testi betegségek

érthetetlen lehangoltság, depresszió, düh, harag, és más nehéz érzelmek (szorongás,        pánik, evészavarok, alvászavarok, gyerekkori magatartászavarok, teljesítménybeli nehézségek)

alkoholproblémák és más függőségek

ismétlődő és a megoldási próbálkozásoknak ellenálló munkahelyi problémák

nehéz élethelyzetek, döntések

Miként zajlik egy ilyen állítás?

Az egyik legdöbbenetesebb (és az első személyes átélésig megfoghatatlan) tény az, hogy a családfelállítás helyszínén a családtagok képviseletében álló vadidegen emberek valósághűen érzékelnek bent állva a mezőben. Ez olyan szintig elmegy időnként, hogy a képviselő kijelenti, hogy nem érzi a bal lábát, mire az, aki felállította őt a nagyapa képviseletében közli, hogy stimmel, annak a nagyapának tényleg ellőtték a lábát a háborúban. De ha nem is ilyen látványos módon, minden képviselő adekvátan és valósághűen reagál. Ha őszinték akarunk lenni, akkor ezt nem igazán értjük – de elfogadjuk, mint egy több százezerszer megtapasztalt valóságot, amit a családfelállítás kezdete óta gyakorlatilag minden családállításon átélnek a résztvevők.

Az állítást kérővel egyeztetve a vezető megmondja, hogy mely családtagok kerüljenek felállításra, majd az ügyfél kiválasztja a jelenlevők közül, hogy ki kinek a képviseletében álljon. Ezután már a képviselők érzékelése és jelzései alapján haladva a vezető létrehoz egy oldási helyzetet, amiben az egyszer valamikor “csomóra kötődött” energiaáramlás ismét beindulhat, helyreállhat a családlélek “rendje”. A másik nagyon meglepő dolog, hogy a mezőben végrehajtott rituálék és oldó mondatok hatására a valóságban is bekövetkezhet a gyógyulás, és új módon áramolhat a szeretet a rendszer tagjai között, megváltozhatnak a kapcsolatok. Ez megint csak egy olyan dolog, amit racionálisan nem nagyon lehet megérteni, amíg valaki át nem élte maga is, és mindenki jól teszi, ha megőrzi az “egészséges szkepticizmusát” – magam is így jártam el, amíg végül aztán megadtam magam a megtapasztalt valóságnak.

A családállítással fényt lehet deríteni a családon belüli, akár generációkon is átívelő működési mechanizmusokra, melyek adott esetben döntő módon határozhatják meg egy ember életét. Történhet mindez anélkül, hogy az illetőnek tudomása lenne róla, hogy az a gátló hatás, amit egyébként tisztán érzékel a hétköznapjaiban, honnét is származik. Mit jelent ez konkrétan? Azt, hogy egy rejtett működési mechanizmus által a családrendszerben korábban élt emberek sorsa kihatással lehet a jelenben, a mostani generáció tagjaira. Első látásra ez teljesen igazságtalannak tűnhet, mármint, hogy egy valamikor élt ősömmel kapcsolatos rossz dolog az én életemet akadályozhatja, vagy teheti tönkre, itt és most.

Azonban, ha rendszerszinten vizsgáljuk a kérdést, akkor hamar felismerhetjük, hogy ha 2-3 generációval korábban történt valami negatív dolog a családrendszerben, ami megakasztotta az energiák egészséges áramlását, akkor a rendszer nem tud mást felhasználni ennek a zavarnak a “kijelzésére”, mint egy később születettet, minthogy ez a rendszer egyénekből áll, és csak egy másik ember, illetve annak a sorsa lehet az, amin keresztül megjeleníthető a probléma. Ez egy kicsit olyan, mintha a családrendszer “öngyógyító mechanizmusa” aktiválódna, hasonlóképpen, mint amikor a fizikai test öngyógyító folyamatai indulnak be egy sérülés esetén.

Talán könnyebben élnénk, ha ismernénk, és be is tartanánk azokat a törvényeket, melyeket Hellinger megfigyelt és megfogalmazott a családtagokat összekötő energiaháló – családi lélek, vagy mező – működésével kapcsolatban. Ezek a megfigyelések, tapasztalatok sok tízezer családállításban tapasztaltak. Nem egy előre legyártott elv, törvény, amelyeket később a gyakorlattal akart Bert Hellinger bebizonyíttatni.

Bert Hellinger tehát megtapasztalt alaptörvényeket, amelyek be nem tartása, annak sérülése, akár, generációkon keresztül is negatív hatással lehet a család tagjaira. A családállítás lényegében három alapelven, törvényszerűségen nyugszik.

Az első az odatartozás rendje. A kiterjesztett család (a klán) minden egyes tagjának egyenlő joga van ahhoz, hogy a többiek a családhoz tartozónak ismerjék el.

Mégis akad, hogy valakit kitagadnak, mert a család számára elfogadhatatlan dolgot követett el, vagy azért próbálnak meg elfelejteni valakit, mert nagyon fájó az emléke. Meghal egy kisgyerek, a szülő nem bírja el a fájdalmat – hogy túlélje a veszteségét, megpróbálja aktívan „elfelejteni”, és úgy tenni, mintha az a kicsi soha nem is létezett volna. Sokszor a nevét is megkapja a következő azonos nemű testvér – és persze a névvel együtt a lehetetlen feladatot: pótolnia kellene a halottat.

A kitagadott energetikai lenyomata ott van a mezőben, csak a viselkedés szintjén van vákuum a helyén. Az odatartozás jogát tagadjuk meg akkor is, ha azt mondjuk, hogy a nagypapa szívinfarktusban halt meg, holott öngyilkos lett. Ezzel a sorsát tagadjuk ki, holott az ember és a sorsa elválaszthatatlan egymástól!

A második a hely rendje. A családi lélekben, avagy mezőben minden egyes családtagnak megvan a saját helye, és csak ezen a helyen állva élhet jó életet.

„A saját helyünkön lenni” annyit tesz, hogy nemcsak a tények szerint, hanem érzelmi megélésünkben is a nekünk megfelelő generációs létrafokon és azon belül is a nekünk megfelelő sorszámú helyen állunk.”

A legalsó generációs létrafokon van a gyerek, ő a Kicsi. A felette lévőn a szülei: tőlük – illetve rajtuk keresztül – kapta az életet, tehát hozzá képest ők a Nagyok. Felettük a nagyszülők, a Még Nagyobbak. Ezek – mondhatni – biológiai tények. Mégis sokszor úgy élünk, mintha a szülők szintjére tartoznánk: úgy érezzük, apánk vagy anyánk magányos, érzelmileg helyettesítenünk vagy pótolnunk kell számára a társat, aktívan beleavatkozunk a párkapcsolatukba, pártot fogunk és tanácsot adunk. Olyan is van, hogy két generációs létrafokot ugrunk – természetesen csak élményünkben – felfelé. Úgy érzünk, viselkedünk a szülőnkkel, mintha mi lennénk hozzá képest a Nagyok, megpróbáljuk megadni nekik azt, amit a nagyszüleinktől nem tudtak megkapni. Így nem tudjuk a saját életünket élni, gyökértelenné és stresszessé válunk. Élményünkből hiányzik a gyerek-lét, amit majd nagy valószínűséggel a párkapcsolatunkban próbálunk pótolni.

A generációs létrafokon belüli sorszám azt jelöli, hogy ki hányadikként érkezett a rendszerbe: van első, második, sokadik gyerek – első, második, sokadik fontos kapcsolat az ember felnőtt életében.

Az embernek van ugyanis egy eredeti családja, ahonnan az életét kapta, és van egy új családja – ha van –, ahová a házasságot, vagy a jelenlegi tartós kapcsolatot megelőző partnerei is odatartoznak.

A harmadik az adok-kapok egyensúlya. Ami korántsem jelenti azt, hogy minden tettünkért ellenszolgáltatást kell várnunk! De az egyenrangú kapcsolatokra, például a párkapcsolatokra, baráti kapcsolatokra érvényes. A rendszeren belül biztosítani kell a folyamatos energiaáramlást, vagyis a szeretetet tudni kell adni és elfogadni!

Ha valaki folyton csak ad, az tapasztalhatja, hogy sokan kellemetlennek érzik a társaságát, és kihátrálnának a kapcsolatból. Így járhat az is, aki csak elvesz.

Ám van egy másik fontos aspektus is, az elégtétel. Hellinger ezzel a nézetével sok vitát kavart. Szerinte ahhoz, hogy az energiaegyensúly visszaálljon, szükséges a minket ért sérelmekért elégtételt vennünk. Csakhogy semmiképp sem azon a szinten, ahogyan velük elbántak! Enyhébb formában kell törlesztenünk, a rendet képviselve.

Rendszerszinten éppen a kiegyenlítésre törekvés hozza létre a kötéseket (hogy helyreállhasson az egyensúly), egyéni szinten azonban teljesen másképpen működik. Ezt jól modellezhetjük azzal a helyzettel, amikor egyenrangúak, például házastársak között hosszabb távon felborul az adok – kapok egyensúlya. Ilyenkor az a fél, aki lélekben “eladósodik” a másiknál, valamilyen úton-módon meg fog próbálni szabadulni ebből, a számára kellemetlen helyzetből. Ekkor például előfordulhat, hogy – látszólag még jól meg is tetézve az eladósodott helyzethez vezető viselkedését – megcsalja, vagy más módon elárulja a társát, hogy ily módon vége szakadjon annak a helyzetnek, amiben a lelke – jóllehet sokszor tudatosulatlanul – eladósodva érzi magát.

Ennek a módszernek egyik mottója lehet: „felismerni ami van”. Felismerni a nehézségünk okát, felismerni, hogy tehetünk azért, hogy a nehézségeket szeretettel letéve kiteljesedhessünk, szabadok legyünk.

Szeretettel nyújtok további információt: Péntek Emma

Tel : 30/3004830, Email : pentekemma@gmail.com

Fontos: a családfelállítás önismereti munka, nem helyettesíti a pszichoterápiát.